avagy minket az iskolában már nem a tudás érdekel, hanem csak a pozitív visszajelzés kényelme.
(CSŐKE DÓRI, 17 éves, 11. osztályos tanuló írása)
Rémlik, hogy amikor kicsi ovis voltam, szerettem szimplán semmit csinálni és álmodozni, imádtam a saját világomban úszkálni, az ujjaimnak nevet adni és egymással beszéltetni őket, öltözködni és mozogni. Lassan vége lett az ovinak és az önszeretetemnek is. Amikor még nyugodtan engedtem meg magamnak, hogy tét nélkül belemélyedjek abba, ami érdekel, és nem kínzott a teljesítés vágya, amikor még tisztán láttam magam, és nem épült belém mások kritikája. Ovi utolsó hónapjaiban emlékszem, hogy olyanokat mondtak nekünk: Pfu Dórika, az iskolában már nem forgathatod el a papírt színezés közben, ott nem az ollót kell mozgatni vágás közben, hanem a papírt, ott már nem mondhatod, azt, hogy nincs kedved ehhez vagy ahhoz. Sok fölösleges hülyeséget mondtak nekünk, amitől azt érezhettük, hogy nem jó az, ami nekünk ösztönösen jött, kihúzták szépen lassan a biztos talajt alólunk.
Amikor iskolába kezdtem járni, nem annyira értettem, hogy mi lesz, és sohasem gondoltam bele abba, hogy mit jelent 12 év. 12 év iskola. Tudtam, hogy lesz majd valami nagy élet-halált választó vizsga nagyon sokára (érettségi), de ennyi, nem teljesen értettem. Nem is érdekelt. Soha nem érdekelt, pontosabban bárcsak soha ne érdekelt volna. Most pedig muszáj, hogy nagyon érdekeljen, mert jövőre érettségizem.
De mit jelent az, hogy nagyon érdekel? Hogy kitartóan és felelősségteljesen készülök óráról órára? Hogy az ötöst célzom meg? Részben igen, és ez lenne az elképzelés. Milyen szép lenne az egész visszajelzési rendszer az oktatásban, ha nem lenne egy csúnya oldala is. Még azt is jelentené, hogy sírok, ha rossz jegyet kapok? Hogy csak akkor gondolkodok magamról pozitívan, ha ötöst kapok? Hogy az új szempontom már nem a tudás lesz, hanem a pontszerzés? El kell engednem a természetes igényeimet, és mindent a mérhető eredményeim mögé kell rakjak? Gyakorlatilag nem, és ezek mind nagyon betegen hangoznak, de sokunk, érzelmei mégis azt diktálják, hogy igen, bármit feláldoznánk magunkból a magas teljesítményért. Ha kell, nem enne, mert még nem tanulta meg a tananyagot, ha kell, felhúzna egy álarcot a tanár elött, hogy hízelegjen az ötösért, ha sírna kell egy dogánál, hogy több időt kapjon. Ezek nem mindig tudatosan jönnek, ezért is rémisztő számomra, hogy tényleg ilyen hatásai vannak az akadémikus környezetnek.
Emlékszem amikor harmadikos voltam, két óráig írtam egy eleve 45 perces dolgozatot, ezt a tanár azért engedte meg, mert elkezdtem sírni, és a második órát végig sírtam, persze, így is hármas lett az a dolgozat, hisz nem a tananyagra fókuszáltam, hanem hogy vajon mi lesz a végeredmény, és kritizáltam magam. Ez volt a legbrutálisabb emlékem, de még talán kilencedikben is megkönnyeztem egy nem úgy sikerült számonkérést, pedig ott már idősebb voltam. Külsős szemmel nézve, csak egy lelkiismeretes, szorgalmas lánynak tűnhettem, de én sokkal inkább úgy éreztem belül, hogy soha nem sikerül semmi, és bárcsak egy ötöst láthatnék azon a papíron. Nem érdekelt, hogy az egész dolgozatot végig puskáztam, és a dolgozatbak köze sincs a tudásomhoz, csak legyen ott egy ötös, mert ha mást látok, az csak bebizonyítja, hogy egy kudarc vagyok, és minden félelmemet megtestesítve kísért. Van egy olyan megérzésem, hogy ez nem csak bennem folyhatott le, és sokan küzdenek akár végzősként vagy felnőttként is hasonló, vagy szinte ilyen nehéz érzésekkel, amiket nem tudnak megfogalmazni, és egy adott szituáció vált ki, ezért merek róla beszélni. Nem hiszem, hogy egészséges ez a jelenség, pláne, ha ez hosszabb időn keresztül fennáll.
Tanulás közben is szerintem sokunkat elkap a feszültség érzete, és kiesünk a jelenből, csak arra tudunk gondolni, például: hogy jaj, ezt az évszámot muszáj tudni, mert biztos benne lesz a számonkérésben, majd később a teszt írása közben. Csak arra emlékszünk, hogy volt valami nagyon fontos évszám, amit tudni kellene. Természetesen ez nem jut eszünkbe, mert tanulásnál is már a jövőn aggodalmaskodtunk, és azt memorizáltuk, hogy van valami fontos évszám, amit muszáj tudni, de a lényeget, vagyis az évszámot pont nem sulykoltuk magunkba. Nem a lényegre fókuszáltattuk az agyunkat, hanem már azon szorongtunk, amit a tanár gondolhat, és ami felett tulajdonképpen nincs is hatalmunk; a jövőn, jövőbeli teljesítményünkön. Nem a tudásra figyelünk, hanem arra, hogy miből lesz pont, ez elvonja a figyelmünket a témákról, már a legfontosabb procedúránál, tanuláskor is. Tudtam, legalábbis éreztem, hogy emiatt a gondolkodás miatt nehezebb nekem pár dolog, de ezt a tanárok egy hármassal lerendezték, és egy mondattal, hogy neked ehhez, annyira nincs érzéked. Ez még inkább arra késztetett, hogy jobban teljesítsek témába merülés nélkül, vagyis, hogy eltávolodjak az érdeklődéstől, és mérhető teljesítés legyen a célom.
Remélem, hogy mi diákok megszabadítjuk magunkat ettől a gondolkodástól, és mások leszünk.